Dr. Szabolcs Zoltán szívsebész Gyergyószentmiklóson tartott előadást mindazoknak, akik a Belső iránytű szervezőinek meghívására érkeztek a Szent István templomba, ugyanis a plébánia nagyterme szűkösnek bizonyult március 22-én. Egy hármas szövetségről szólt az orvos, bevallva: „a koszorúerekről, billentyűkről jobban tudna beszélni, mint arról az érzésről, ami az istenkapcsolatból fakad.”

Aki arra volt kíváncsi, hogyan zajlik egy szívműtét, megtudhatta: „Ne féljenek, nem fog fájni. A szegycsontot átvágjuk dekopírfűrésszel, a szív-tüdőmotort bekapcsoljuk, a műtét alatt ez helyettesíti a szívet.” Budapesten mostanáig 520 szívátültetés volt, ezekhez képest a kisebb beavatkozások rutinmunkának számíthatnának, de mégsem azok. Dr. Szabolcs Zoltán elmondta, számos csodás gyógyulást és megmagyarázhatatlan halált látott közelről, a miérteket pedig hiába kereste. Gyergyószentmiklósi látogatása hozott ebben változást: a Belső iránytű megkezdése előtt Keresztes Zoltán plébános szavai hozták a fordulatot: ne ragadjunk le a miérteknél, hanem lépjünk tovább a hogyan tovább kérdéséhez.

A szívsebész többször is köszönve a tanácsot, elmondta, azt tapasztalta, hogy páciensei közül azok éltek tovább kritikus helyzetet követően, akik élni akartak. Akiknek céljuk volt az életükben, és volt köztük 84 éves is, aki még ejtőernyőzni akart. Értelmet az életnek, ez élteti az embert, hangsúlyozta. A szövetségről pedig elmondta: beteg, orvos és Isten kell a műtéthez, a sikerhez pedig közülük legalább kettőnek az összefogása az élet érdekében. Nem igaz, hogy ateista ember nem lehet jó orvos, de a hívő valami plusszal rendelkezik hozzá képest: ismeri a határait, van, akitől segítséget kérjen, és képes remélni.

Szabolcs Zoltán istenkapcsolatáról nem beszélt ékesszólóan, mert szerinte az együttlét élménye szóban aligha kifejezhető. Átlagos értelmiségi családban született, vasárnaponként templomba járt, a vasárnapi iskola helyett viszont a kézilabdapályán kötött ki sokszor. „Amikor kezdett benőni a fejem lágya, rosszul éreztem magam, ha nem voltam a templomban. Kialakult bennem valami azáltal, hogy gyerekkoromban édesapám kézen fogott, vitt a templomba, húzott maga után… ma is érzem.” Azt mondja, ma is az imádság a kapocs Istennel, elemistaként és most is esténként jó imádkozni. „Ez a kötődés segített át a nehézségeken, e nélkül, lehet, a kijelölt útra sem találtam volna rá” – mondja, és tudja, hivatása, hogy szívsebész legyen. Olyan orvos, aki azt ajánlja társainak, kerüljenek a beteggel olyan közelségbe, hogy mindent meg akarjanak tenni a gyógyulásáért. Ha megismerik a beteg életét, családját, még inkább érzik a felelősséget: ha elszúrom, mi lesz az unokákkal, a kertben a palántákkal? De nem csak pályatársainak üzent szavaival, hanem mindenkinek, mondván: „a gyógyítás a szavakkal kezdődik.”

Az élethez cél kell, a betegnek jó szó, a gyógyulás reménye és az esetleges sikertelenség elfogadása, mert Isten tudja, mit miért tesz, számunkra csak a hogyan tovább kérdése marad – ezt hagyta hátra maga után a Belső iránytű résztvevőinek. Nem csoda, hogy erre az alkalomra távolabbi településekről is eljöttek olyanok, akiknek szívét ő operálta meg.

Balázs Katalin