Magánytól az összetartozásig – e címmel ígért előadást Pál Ferenc magyarországi lelkipásztor, közismert mentálhigiénés szakember. Nem tartotta a szavát, az idő rövidségére hivatkozva a magány elmaradt. De volt párkapcsolati bumm és puff, idealizálás és démonizálás, és a művelődési házban a pótszékek pótszékén ülők is megtudhatták: a házasélet visszakacsint a csecsemőkorra.

Mi az, ami segíthet minket az összetartozásban, hogy tartósan és elégedetten tudjunk együtt lenni? - ez volt az alapkérdés, melyre történetekkel adta meg a választ a szerelemet választva vezérfonalként. A közönség nagyokat derült, miközben belátta, Pál Feri nagyon érzékeny húrokat pengetett.

A hormonális bumm és az idealizálás
A szerelem idején élettani változások játszódnak le bennünk. Ilyenkor bizonyos hormonok százszoros jelenléte mutatható ki, ezért szokás mondani, ha valaki szerelmes, természetes úton létrejövő enyhe kábítószeres befolyásoltság alatt van. Annak minden ismérvével és jellemzőjével – közölte Pál Feri.
„Amikor szerelmesek vagyunk, erőt vesz rajtunk a hormonális bumm. Ha velünk van a szerelmünk, semmink sem hiányzik, ha ő hiányzik, azt nem pótolja semmi. Úgy érezzük a szerelemben, hogy ezekért az élményekért érdemes embernek lenni" - fogalmazott. Hogy a szerelem állandó-e vagy mulandó, egy ismerőse által adott választ ismételte: „A szerelem örök, a pasik mennek-jönnek."
A szerelemben nem csak hormonális változások történnek, lélektani, érzelmi változások is lejátszódnak, igen mélyen érintve a személyiséget. Szakemberek szerint a szerelmes ember én-határai kezdenek elvékonyodni, átjárhatóvá lenni. Elkezdjük a másik személyét befogadni. Belőlem és a nagy ő-ből lesz a nagy mi. Az önmagamról alkotott képnek, az identitásomnak egyszer csak te is a részévé válsz. Rád nézek és jókedvem lesz.
Amikor szerelmesek leszünk, a csecsemőkori életszakaszunk élmény és érzésvilága elevenedik föl bennünk. Akár a csecsemő-anya kapcsolatban, a szerelmesek gügyögnek egymásnak... és ebben a hormonok segítenek. Intimitás: csak mi ketten vagyunk. Becézzük egymást. Erre mondják a szerelmesek: az ő szerelmük rendkívüli, akárcsak az anya-csecsemő kapcsolatbeli érzés: nincs más senki rajtunk kívül. A szerelemben a csecsemőkori szeretet-alaptapasztalat újra elevenné válik bennünk... amennyiben anyukánk jól tudott szeretni. Ha nem, akkor a vágy, a hiányérzet, annak a reménye, hogy talán valaki engem is úgy szeret egyszer, mint ahogy az az emberi zsigerekben meg van írva. Ilyenkor történik meg, hogy az ember azt érzi: van valaki aki az ő összes szükségletére pozitívan tud válaszolni – egy személyben. „Mikor szerelmesek vagyunk, úgy érezzük, az egész világgal szembe tudunk szállni. És ha egy személy meg tud adni nekünk mindent, akkor tényleg mindenünk megvan."
Amint Pál Feri elmondta, ilyenkor kezdjük a párunkat idealizálni, ami igenis hasznos, normális, természetes dolog. Lehet rózsaszín szemüvegnek vagy lila ködnek is nevezni, de amikor megismerem a szerelmemet, olyasmit látok meg benne nagyon élesen, ami sok szempontból benne van: vagy valóságként, vagy lehetőségként. A szerelem tehát rózsaszín köd plusz éleslátás, de mondjuk ki azt is, hogy idealizálás: a másik jó tulajdonságait fölerősítjük, a lehetőségeket is már valóságnak látjuk, a rossz tulajdonságokat kicsinyítjük, elhanyagoljuk. Ez az ideális segíti a döntést valaki mellett. Ezért van nagy értéke, és nem fölösleges.
A szerelem viszont mulandó, a hormonális bumm lecseng, csak akkor tart három évet, ha erre ráedzenek a felek. De a lélektani változások maradandóak lehetnek... tehát a szerelem örök – összegzett töprengésre késztetve a hallgatóságát. Elmondta, az a házaspár, aki megélte a szerelmet, az élményeket megőrizve azokat a nehézségekben majd kapaszkodóként fogják tudni használni.

A hormonális puff és a démonizálás
Ugorjunk az időben – javasolta az előadó, nézzük meg, a hormonális bumm lecsengését miként követi a hormonális puff. „A hormonális puff azt jelenti, hogy egyszer csak a társunkat elkezdjük másképpen látni. Azt mondja erre a szakirodalom, hogy az idealizált képet felváltja a démonizált kép. Ugyanúgy, ahogy idealizáltam a társamat, és az az áhítat, csodálat képében mutatkozott meg, most ugyanúgy idealizálom őt, csak ez az elvárás formájában jelentkezik: bezzeg két évvel ezelőtt..."
A szerelemben kialakult a nagy mi, a hormonok segítettek a hangolódásban. Erre gondol vissza az ember, számon kérve párját: ha valamikor ezt és ezt megtetted értem, most miért nem? Ekkor jönnek a téves gondolatok – Pál Feri szerint –, hogy nem te vagy az igazi, nem lehet veled élni. Mert valójában ez esetben is egy természetes folyamatról van szó: idealizálásról negatív előjellel: „A negatív tulajdonságot elővesszük, fölnagyítjuk, jól kikerekítjük 3D-be. Akármerre megyünk csak valami rosszat látunk. Ugyanekkor történik még valami, ami nagyon elgondolkodtató: fölerősítjük a társunk negatív tulajdonságait, és ezzel együtt fütyülünk a pozitívumokra."
A szakirodalom szerint amikor a démonizálás megtörténik, azzal párhuzamosan meg szokott jelenni a kölcsönös neurotikus allergia. Az előadó egy hozzá forduló szavait idézte példaként, hogy lehet idáig eljutni. Egy hölgy mondta el neki: „most zártam le életemben egy szakaszt. Tíz évig azon kísérleteztem, hogy nem szólok a férjemnek, ha akarok valamit, jöjjön rá. Eltelt a tíz év, és úgy döntöttem, ha azt akarom, meglegyen, szólok. Ez a kapcsolati forma még kísérleti stádiumban van, de örülök, hogy bevezettem, úgy látom, még így sem mindig működik."
Újabb párhuzam következett a csecsemőkorral. A kicsinek ugyanis számtalan emberi szükséglete van, várva, hogy azt valaki kielégítse. És nem mondjuk ki, mert nem tudunk beszélni. Tehát arra vágyunk, aki anélkül megteszi azt, amire szükségünk van, hogy szólnánk. Ez a szeretet alaptapasztalata, a szerelemben pedig ez erősít meg abban, hogy van egy ilyen személy, aki magától kitalálja vágyainkat. „Csakhogy nem vagyunk csecsemők, tudunk beszélni, hogy elkerüljük a rossz gondolatokat, a már nem szeret hiedelmét" - szólt a tanács. Az a példa is megfontolandó az előadásból, amikor a hormonális puff közepén lévő feleség más szemszögből kezdte nézni férjét: hogyan viszonyulnak hozzá más nők? Szórakoztatja őket, szívesen vannak a társaságában annak, akit mi kibírhatatlannak érzünk? Felvetette azt is, ha valaki allergiás a kutyaszőrre, nem biztos, az a megoldást, hogy ki kell irtani minden kutyát a földkerekségen. Lehet, neki kell kezeltetnie allergiáját. „A kapcsolat akkor tud folytatódni, ha a házaspárok rájönnek: mind a ketten allergiásak lettünk, és ezt a betegségünket kellene gyógyítani. Így nyílik lehetőség arra, hogy az eszményítés és démonizálás után megszülessen a harmadik stádium: a realizálás."

Realizálás és elfogadás
Ekkor már társát olyannak látja az ember, amilyen. De ezen fölül: ezt el is tudja fogadni. Igaz, hogy a férjem nem az ma már, akihez hozzámentem, de én sem az vagyok már, akit ő annak idején elvett – foglalta össze a realitás lényegét a szakember. „Akkor van realizálás, amikor azt tudom mondani, hogy a férjemben van jó-rossz vegyesen. Meg bennem is. Mert sokáig mondogatjuk, velem semmi baj nincs, de ez önmagam idealizálása, akár a csecsemőknél. Mert a csecsemőt szeretik, senki nem vár el tőle változást, csak fejlődést. Mi pedig magunktól nem, de társunktól elvárnánk, hogy változzon... ízlésünk szerint. Nem fog. Milyen eszköztár áll a csecsemő rendelkezésére, hogy a környezetében változást idézzen elő? Sír, ordít, nyöszörög... abban a reményben, hogy ha környezete megváltozik, akkor neki is jó lesz. Mi pedig felnőttként ugyanezt a stratégiát próbáljuk erőltetni a végtelenségig. És az a legdrámaibb, hogy a házastársunk ugyanezt csinálja velünk."

Fagylaltos útmutatás
Pál Ferenc gyerekkorából vett példával adott támpontokat az összetartozás megmaradásához. Hatéves lehetett, amikor a gépes fagyi megjelent a nyaralóhelyen. Két forintért adták. „Csoki volt és vanília. A csokit utáltam. Kértem egy vaníliásat. De kiderült, a karok össze voltak kötve, vegyeset kaptam. Arra gondoltam, kinyalom a vaníliát. Két dolgot értem el: leettem magam, és a másik volt a drámaibb, nőtt a csoki aránya. A házastársi kapcsolat olyan, hogy vegyes van csak belőle. A két kar össze van kötve. S nem elég, hogy a férjünket, feleségünket el kell fogadnunk olyannak, amilyen, még jön vele a pereputty is. A fagyival a tölcsért is meg kell enni. Amikor eljutunk a harmadik pontig, a realizálásig, akkor tudjuk kimondani: a fagyi már csak ilyen: vegyes, alján a tölcsérrel. Ezt belátni nem kis emberi teljesítmény."

Mit tehetünk magunkért?

Bőven kapott még a közönség megfontolni valót a múlt csütörtöki előadáson: „A szerelem alapú társkapcsolatnak van két nagyon fontos pillére: az első az elköteleződés. De nem mindegy, hogy ez a személy vagy a szerelemben megtapasztalt élmény mellett történt-e. A hormonális puff bekövetkeztekor viszont erre is van egy lehetőség: az élmény erejét nélkülözve a személyre mondjunk igent. Ez egy óriási fejlődése egy kapcsolatnak. Mert ott van benne a remény, hogy kölcsönösen akarunk valamit, és teszünk érte. Ez nem apróság."
„Fontosabb vagy nekem, minthogy igazam legyen" - ismételte meg újra a jól ismert Pál Feris gondolatot, megpótolva egy amerikai családterapeuta meglátásával: „a család nem az a hely, ahol bárkinek igaza van. Attól család. Mert amikor azon vitatkozunk, kinek van igaza, az már hatalmi harc. Mert ha te valamiben jobb vagy, az kiegészít engem, ha te sikeres vagy, akkor abból én is részesülök, mert mi egy családban vagyunk."
A házastársi kapcsolatokban a tartós elégedettség titka az érzelmi összetartozás megélése és kifejezése – hangzott el, hozzá egy definíció is: „Érzelmi összetartozás az, hogy ha a párom valamilyen érzést átél, dühös, riadt, szomorú, én azért nem vetem őt meg, nem gúnyolom ki, nem nézem le. Nem fordítok neki hátat, egyszerűen elfogadom, megértem. Az érzelmi összetartozás szépsége pedig az, hogy ehhez nem kell egyetértenem vele."
Kölcsönös megbecsülés és tisztelet – ez a nyitja a szakemberek szerint a tartós kapcsolatnak. Pál Ferin szerint ez kiegészítendő azzal, hogy együtt örülök a társammal. „Megengedem magamnak, és ki is fejezem a pozitív érzéseket. És pozitív érzésekre pozitívan válaszolok: tudok veled, neked örvendeni. Mert mit ér az a szeretet, amit megtartunk magunknak."